13. fejezet: Támadás*

Sziasztok! : ) Itt a friss.: ) Ezt a részt Tóth Bettinának (Betty) küldeném, tegnap ugyanis bécsben volt versenyen és fantasztikusan szerepelt. *Imádlak*

A fejihez még, hogy mondhatjuk, hogy kettészedtem, szval ez a Támadás 1.rész : ))

Remélem tetszik és komiit. Igyekszem kövivel. : ) <333

Már több mint egy órája sétálgattunk a városba, körbevezettem és közben nagyokat nevettünk és jól beszélgettünk.

Sötétedni kezdett, beültünk egy fagyizóba. A pincér jött és mindketten egy nagy gyümölcskelyhet rendeltünk.

-         Húú, hát ez szép nagy adag – mondtam a kehelyre meredve.

Justin felnevetett.

-         Majd besegítek.

Bólintottam. Miközben kanalazni kezdtem a Fő teret néztem. Láttam elég sok ismerős alakot. Eléggé elbambulhattam…

-         Bells, valami baj van?

Justinra néztem, arca rémült volt, aggodalmas.

-         Nem, dehogyis. Csak elbambultam – mondtam mosolyogva, őszintén.

-         Akkor jó. Finom ez a fagyi – mondta a már félig üres kelyhére mutatva.

-         Azt látom – nevettem.

Néhány perc múlva Betty és Jason jelent meg a városban. Amint észrevettek, odajöttek hozzánk.

-         Sziasztok – mosolyogtak, vagyis Betty vigyorgott.

Justin azonnal felismerte Bettyt.

-         Szia Betty és … - elhallgatott.

-         Justin, ő Jason, Betty barátja – mondtam segítőkészen.

A két fiú kezet fogott egymással.

- Na mizujs? – fordult hozzám Betty.

- Semmi különös, majd este mesélek – válaszoltam.

Justin kérdőn nézett. Megráztam a fejem. Tovább ette a fagyiját.

-         Akkor mi nem is zavarunk tovább. Remélem még találkozunk valamikor – mondta Betty.

Ezt már Justin is értette…

-         Rajtam nem múlik, vakáción vagyok – mondta kedvesen.

Elköszöntek és mentek tovább.

-         Én nem bírom – jelentettem ki és hátradőltem a székemben.

-         Ne már. Még majdnem a fele benne van – ellenkezett Jus.

-         De tele vagyok – nyafogtam nevetve. – De te nyugodtan megeheted.

Magához vette és kevesebb, mint 5 perc alatt megette a maradék fagyimat.

Miután megette és fizettünk visszaindultunk a szállodába.

-         Szeretek itt lenni. Senki sem ismert fel – jelentette ki Jus, miközben a lépcsőn mentünk felfele.

-         Jó napot fogtunk ki. Nem voltak a városban a rajongóid – mosolyogtam rá.

Bementem Biebs szobájába, ő még gyors szólt anyujának, hogy megjöttünk épségben.

-         Meddig maradtok itt? Kőszegen? – kérdeztem, amikor bejött a szobába.

-         Még nem tudom, majd kiderül – válaszolt és leült mellém az ágyra.

Megcsörrent a telefonom. Felvettem. Anya volt az.

-         Szia Anya.

-         Szia. Mikor jössz haza?

-         Mikor menjek?

-         Hát most már jó lenne, ha jönnél.  Késő van és sötét.

-         Jó. Rendben. Mindjárt indulok. Puszi.

Letettem.

-         Anya volt az. Mennem kell haza – mondtam és hangomban kicsi szomorúság is felfedezhető volt.

-         Hazakísérjelek? – kérdezte kedvesen. Örültem volna, de visszautasítottam.

-         Dehogyis. Nem találnál vissza és nem akarom, hogy egyedül mászkálj. Akárki felismerhet és nem csak rajongóid vannak itt – mondtam jelentőségteljesen.

Elmosolyodott.

-         Tetszik, ahogy így aggódsz értem.

Éreztem, hogy elpirulok.

-         Holnap? – kérdezte.

-         Mit szeretnél csinálni?

-         Valamit veled.

-         Tudod mit? Holnap átjövök és kitaláljuk. Mikor jöjjek?

-         Minél hamarabb.

-         Ebéd után?

-         Rendben.

-         Akkor én megyek is.

Felálltam.

-         Lekísérlek.

Lementünk a lépcsőn és egészen a hotel kapujáig kísért.

-         Aztán épségben érj haza. Csörögj rám vagy valami.

-         Igenis.

Elköszönés képpen megölelt, majd egy puszit is nyomott arcomra.

Hazafele egész végig telefonáltam.

Másnap*

Ebéd előtt felöltöztem. Egy lila ujjatlant és egy fekete rövidnadrágot vettem fel. A hajamat összefogtam egy copfba, plusz minimális smink.

Ebéd utána fogat mostam, majd elindultam a hotelba.

Felmentem Justin szobájához és bekopogtam. Ő maga nyitott ajtót.

-         Szia – ölelt meg lelkesen.

-         Gondolkodtál már rajta, hogy mit akarsz csinálni? – kérdeztem és ismét leültem az ágyára.

-         Nem. Mit tudunk csinálni?

-         Mit szólnál, ha bemutatnálak a barátaimnak?

-         Rendben. Benne vagyok.

Gyors megbeszéltem mindenkivel, hogy jöjjenek át hozzánk, valamikor délután.

-         Indulhatunk hozzánk?

-         Őőő… egy pillanat, nadrágot kell cserélnem – vakarta a fejét.

Felkuncogtam. Pizsamanaciban volt még mindig. Bement a fürdőbe és egy lila ’hawaiigatyában’ és egy fekete pólóban jött ki. Belebújt egy adidas papucsba és kijelentette, hogy indulhatunk.

Felpattantam és az ajtó irányába indultam.

-         Most hozzátok megyünk? – kérdezte.

-         Pontosan. A többiek is oda jönnek.

Az út valahogy rövidebbnek tűnt Justinnal.  Imádtam vele lenni, de volt bennem félelem. Nem tudtam mit akar. Tényleg csak barátság vagy több? Én belezúgtam, tényleg, de féltem és az eszem is ellenezte a dolgokat.

Végül abbahagytam a gondolkozást és hagytam, hogy a sors azt hozza amit kell…

-         A szüleid otthon vannak? – kérdezte Biebs riadtan.

-         Igen, de nem kell félned tőlük. Modernek és nagyon jó fejek – mosolyogtam bíztatólag.

A házunkhoz értünk, bementünk.

- Szia anya! – pillantottam meg a nappaliban.

- Sziasztok – torpant meg, ahogy ránk nézett.

- Anya, ő Justin – mutattam be. – Justin, ő anya.

Kedvesen üdvözölték egymást, de kommunikálni nem nagyon tudtak.

-         Átjönnek a többiek is – mondtam.

-         Rendben. Mi elmegyünk apáddal vásárolni.

Bólintottam. Felvezettem Just a szobámba.

-         Hűű – állt meg az ajtóban. – Milyen sok van belőlem.

Éreztem, hogy pirulok. A szobám fala tele volt Justin poszterekkel.

-         Jól van na. Örülj neki – mondtam végül nevetve.

Egy órával később megérkeztek a többiek is. A fiúk, Jasonon kívül, végre elhitték, hogy beszéltem Justinnal stb.

Megkönnyebbültem, hogy a srácok jól kijönnek Jussal. Még Brad is elég jól elbeszélgetett vele, de neki 4 körül el kellett mennie. Azt hiszem a nagypapája szülinapjára mentek.

Egy órára rá a többiek is elmentek. Én elkísértem Justint. Vicces volt, hogy lány létemre mindig én kísértem őt, de ez van, nem ismerte a várost és szívesen kísérgettem.

-         Biztos haza tudsz menni egyedül? – kérdezte. – Szólhatok Kennynek. Úgyse nagyon veszem hasznát mostanában és ketten csak visszatalálnák valahogy.

-         Nem kell, komolyan, majd sietek. Hagyd csak Kennyt wellneselni – nevettem.

-         Vigyázz magadra – ölelt meg. – Ma azért láttam alakokat az utcán.

-         Ígérem, vigyázok.

Még nyomott egy puszit arcomra, majd elköszöntünk és elindultam.

Rossz érzés kavargott bennem az úton. Nem Justin miatt. Csak olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne.

Az érzéseim nem csaptak be.

Félúton Nicole, Hannah és még két csaj ugrott elém. Megtorpantam. A lámpa fényében elszántságot és gyűlöletet pillantottam meg szemükben. Tovább indultam, de nem engedtek.

-         Mit akartok? – kérdeztem és a hangom kicsit megremegett.

-         Csak nem félsz, kicsi Bella? – éreztem, hogy Nicole szájából alkohol szaga áradt.

-         Nicole, te részeg vagy.

-         Zavar talán? – hallatott egy ördögi kacajt.

Nem válaszoltam.

-         Jajj, ne legyél már ennyire megilletődve. Hisz múltkor akkora volt a szád – mondta arcomba és lekevert egy pofont.

Az alkohol hatása ellenére, Nicole stabilan állt a lábán és nagyon erősen is ütött. Az arcom sajgott és volt bennem egy olyan érzés, hogy ez még csak az eleje.

-         Mit akarsz Nicole? – kérdeztem ingerültebben.

-         Ne türelmetlenkedj már. Csak egy kicsit szórakozunk a csajokkal.

Gyengén odébb löktem magam elől őket és tovább indultam, de aztán a két ismeretlen csaj visszafogott a csuklómnál fogva. Kapálózni kezdtem, de ezzel nem tettem jót magammal. A két lány még erősebben szorított. Nicole közelebb jött és még néhányszor megpofozott.

-         Mi bajod van? – ordítottam a könnyeimmel küszködve, az arcom égett.

-         Most megtanuld, hogy velem nem lehet szórakozni – mondta mérgesen és behúzott egyet a gyomromba.

Görcsbe rándultam. Szörnyen fájt. Még mindig nem engedtek el.

-         Kérj bocsánatot! – visította az arcomba.

-         Soha – nyögtem és éreztem, hogy az arcomon végiggördülnek az első könnycseppek. Még egyet behúzott. Nagyon rossz helyre ütött. Köhögni, krákogni kezdtem és kezdtem az eszméletemet is elveszteni. Forgott a világ és Nicole alakja homályosodni kezdett. Már csak valami motyogást hallottam, majd még egy ütést a gyomromba. Aztán éreztem, hogy a szorítás a csuklómról enyhül és összeesek. A hideg föld felszabadításként hatott égő arcomra…

-         Bella, Bells, Bells – hallottam már sokadszorra a nevem, de egyszerűen képtelen voltam rá.

-         Kelj már fel!

Beugrottak a történtek és eszembe jutott ki is vagyok… Erőt vettem magamon és kinyitottam a szemem.

-         Hál’ Istennek – nyögött fel Rikki. Ő volt az. Szőke, hullámos, gyönyörű hajzuhatagát pillantottam meg először és egyből tudtam, hogy ő az.

Felültett. Körülnéztem. Ahhoz a helyhez közel, ahol ’megtámadtak’, egy padon feküdtem.

-         Bella, mi történt? – kérdezte aggodalmasan Rikki.

-         Nicole… és a barátnői… lefogtak és megvertek… - mondtam nagyon halkan. A torkom ki volt száradva és már fáztam. Nem tudtam mennyi ideig feküdtem a földön, majd a padon.

-         Te jó Isten. Hogy érzed magad? – tágultak ki szemei.

-         Nem érzem teljesen jól magam – mondtam őszintén. – Meddig voltam eszméletlen?

-         Nem tudom. Mary-vel sétáltunk, amikor megpillantottalak a földön feküdni. Ide, a padhoz hoztunk és felfektettünk. Rá 10 percre kb felébredtél.

Előhalásztam a telefonom. Nem volt nem fogadott hívásom, így gondoltam nem sokáig feküdtem a hideg kövön.

-         Figyelj Rikki. Nagyon szépen köszönöm, hogy segítettél. Ha ti nem sétáltok erre… - nem mertem befejezni a mondatot. – Szóval csak annyi, hogy köszönöm és nyugodtan menj csak a dolgodra, most már megmaradok.

-         Nem hagylak itt egyedül! Hazakísérlek, vagy hívj fel valakit!

-         Uhh. Haza… nem akarok így hazamenni.

-         Pedig az lenne a legjobb. Mi van, ha lett valami bajod?

-         Rendbe jövök. Felhívom Bettyt…

Bólintott.

-         Sziaa – üvöltött bele a telefonba. – Mizujs?

-         Szia – szólaltam meg még mindig rekedt hangon. – Jasonnal vagy még?

-         Igen, de Bells, mi a baj? Olyan furcsa a hangod.

-         Nem tudnátok idejönni, a parkhoz?

-         De, megyünk, 5 perc és ott vagyunk. De mi történt?

-         Csak gyertek – mondtam és letettem. A könnyeim újra előtörtek.

Halkan sírtam magamban, Rikki nyugtatólag a hátamat simogatta.

5 perc múlva valóban megérkeztek. Betty rémülten rohant oda hozzám.

- Bells, mi baj? Mi történt? Justinnal volt valami?

Megráztam a fejem. Rikki segítségképpen elmondta helyettem a történteket. Láttam Bettyn, hogy nagyon ideges, de nem szólt semmit csak átölelt. Pont erre volt szükségem.

-         Nem szeretnél hazamenni? – kérdezte. Ismert, nagyon.

-         Nem.

-         Gyere, ma nálunk alszol.

Még egyszer megköszöntem Rikkinek, majd elindultunk. Csak nagyon lassan bírtam menni, a hasam még mindig szörnyen fájt és nagyon gyengének éreztem magam, de Jason és Betty segített.

Betty szülei már aludtak, ugyanis nekik munka volt. Nővére a szobájában, öccse is már aludt. A szobájába mentünk. Arra már nagyjából sikerült megnyugodnom.

-         De mégis miért támadtak le így? – kérdezte Jason.

-         Betty, te nem mondtad el neki, ami múltkor történt? – néztem barátnőmre. Lesütötte a szemét.

-         Miért, mi volt múltkor?

-         Nicole megpofozta Bettyt és felhúztam magam és majdnem megtéptem – hadartam el, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy Betty ne tudjon közbeszólni.

-         Mi van? Kicsim ezt miért nem mondtad?

-         Nem akartalak ezzel idegesíteni.

Látszott Jasonon, hogy majd’ szétveti az ideg, de próbált minél nyugodtabb maradni Betty kedvéért.

-         De ilyet ne csinálj! A barátnőm vagy és tudni akarom mi van veled. Mi van, ha valami komolyabb dolgot tesz? Mint Bellssel… - még folytatta tovább monológját, de már nem hallottam, beszédültem és köhögni kezdtem.

Csak foszlányokat kaptam el… a nevem… orvos… kórház. Ezekből le tudtam szűrni, mire készülnek.

Próbáltam ellenkezni. Két köhögés között kinyögtem egy ’Ne!-t’, de beláttam, hogy igazuk van. Nagyon nem voltam jól. Az ember nem szédül be csak úgy…

Küzdöttem tovább, hogy ne ájuljak el, de a köhögésem nem csillapodott. Már a tüdőm is fájt miatta. Csak azt éreztem, hogy felkap valaki, aztán egy kocsiba szálltunk és ott feladtam: átadtam magam a sötétségnek.

Mikor felébredtem egy fehér szobában találtam magam. A kórházban.

-         Jajj kicsim, hogy érzed magad? – találtam szembe magam anya vörösre duzzadt szemeivel.

-         Nem tudom. Fáradt vagyok és fáj a fejem.

-         Jól van. Figyelj itt vannak a barátaid, szeretnének ők is bejönni hozzád és van itt pár rendőr is. Majd válaszolnod kéne néhány kérdésükre.

Bólintottam, de nehéz volt felfogni a dolgokat.

Anya kiment a teremből, amiben volt még két ágy, de azok szabadok voltak. Az ágyam melletti kis szekrényen megpillantottam a telefonomat. A kezembe vettem.

*1 új üzenet*

Biebs írt.

Szia. Hazaértél? Épségben? Hiányzol.

Elmosolyodtam. Édes volt. Mindenképp vissza akartam írni, de nem tudtam, hogy mit. Hazudni nem akartam, ezért az igazságot mondtam, nagyjából…

Szia. Hát sajnos nem értem haza. Máshol kötöttem ki. Holnap nem biztos, hogy találkozni tudunk…: |

Hiányzol.

Brad lépett be az ajtón.

-         Bells, hogy vagy?

-         Most egész jól érzem magam, csak fáradt vagyok és a fejem nincs a legjobb passzban.

Megszólalt a telefonom.

-         Justin az – mondtam.

-         Ne vedd fel! – lett ingerült Brad. Meglepődtem.

-         Brad mi bajod? Miért ne venném fel?

-         Jó vedd – fogta magát és a szoba túlsó feléhez, az ablakhoz sétált. Nem értettem, miért reagált így.

-         Szia Justin – szóltam bele.

-         Bells, mi történt? Miért nem értél haza? Ne titokzatoskodj kérlek! – hanjga tényleg nagyon aggodalmas volt.

-         Hazafele megtámadott néhány lány, ellenségeim. Nem mentem haza, hanem Bettyékhez. De rosszul lettem és bevittek a kórházba - nem tudtam hazudni neki.

-         Azonnal megyek a kórházba – mondta.

Mielőtt ellenkezni tudtam volna, letette.

-         Mit akart? – jött vissza Brad.

-         Idejön – válaszoltam röviden.

-         Miért?

-         Brad nem tudom mi bajod van. Aggód értem, ugyanúgy, mint te.

-         Miatta tudtak megtámadni – vágta a képembe és lesokkoltam.

Nem volt időm válaszolni. Beléptek a többiek.

Mind odajöttek, megöleltek, megkérdezték, hogy vagyok. Nagyon aranyosak voltak. De még mindig zavart Brad megnyilvánulása.